12. rész

Nagyon boldog voltam, amikor odaért hozzám Sólyom, láttam az arcán a szemében, hogy megismert és emlékszik az együtt töltött órákra. Sajnos a többiek is osztozni kívántak az örömünkben… És nem igazán voltak tekintettel arra, hogy mi kettesben szerettük volna eltölteni ezeket a perceket..

Néhány simogatásnál alig jutottunk tovább, már lökdösték is el...Az almák gyorsan fogytak a támadásban.. Sólyom sajnos még mindig nem tanult meg rendesen enni….

11. rész

Hosszú volt a tél. Az idén még ezerszer hosszabbnak tűnt… A sok hó és a jégpáncél miatt várni kellett. Hát vártam! A fotelben ülve böngésztem a régi szép emlékeket! Hogy is kezdődött! Felidéztem ezerszer az első pillantást, a szülinapi táncot, az első barátságos simogatásokat, a csalódást és kibékülést, a vidám boldog perceket. Sok kirándulás nem lett megírva… Talán majd egyszer… Most csak az a fontos, hogy végre ott legyek és emlékezzen a barátságunkra!

Óh, ha láthatnátok Ti is őket lobogó sörénnyel...

Ahogy versenyt robognak a fennsík friss szelével...

Úgy dübörög a föld az a sok száz pata,

Alig hallatszik tőle a szíved robaja...

Pedig az- úgy érzed- majd kiugrik helyéből,

A vágtató ménes gyönyörűségétől...

Nem tudom leírni... olyan szép... nem lehet.

Mikor a ménes épp legelve szendereg...

Virágcsokor mit szálanként adnak át kezedbe...

Szépségük versenyt fut, kegyedet keresve...

Nem tudom hová nézzek...

\\\\\\\\\\\\\\\"Figyelj drága, kicsi lélek, elmondom neked mi az élet!

Semmitől nagyra nőni,
sírva világra jönni.
Lassan járva, óvakodva, anyakézbe támaszkodva.
Az ABC könyvet bújva, a tudós harsonáját fújva.
Nagy kalandok után menni,
hazug csókot megízlelni.
Aztán feledni gyorsan, majd szeretni halálosan.
De az ember mégsem boldog, gyötrik ezer gondok.
Majd újból lassan járni óvakodva, de már botra támaszkodva.
Csipkés szemfedeléket kapni, s egy szép őszi éjjel meghalni.

Voltam véred, Kölyköd…. voltam Hűtlen, voltam Ítélettől és Keselyűtől gyáva
Nem tudtam hová jutok, egy biztos utat kerestem,

Vártam Veled a semmit egy Toronyba zárva
Álmodtunk egy világot magunknak sok ezren,

Kormos városunkban Minden sarkon állva
Ahogy élsz úgy lesz jó zúgtuk egyre lelkesebben.

Álmodtunk új életről egy szép lányra várva
Lüktetett egy Érzés amit adtál bennem És együtt emelkedtünk fel a Kék sugárban
A Néma völgyben veled az éjszaka vándora lettem,

Semmim sem volt és Egy ének kínzott bárhol jártam…
Emlékszel ?

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Egy tudományos felmérés részeként kutatók megkérdeztek néhány 4 és 8 év közti gyermeket arról, hogy szerintük mi a szeretet. A kérdésekre adott válaszok mélysége és komolysága sok esetben a kérdezőket is meglepte:

"Amikor nagyinak begyulladtak az izületei, nem tudott már előrehajolni, hogy kifesthesse a lábán a körmeit. Most mindig a nagypapa festi a nagyi körmeit, pedig neki is izületgyulladása van. Ez a szeretet."
Rebeka - 8 éves

"Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved.

- Mit csinálsz? - nyitott be a sötét szobába az édesanya.

- Mi ez a sötétség? - aztán megpillantotta a földre állított mécseseket.

- Mit csinálsz Lea?
- Csssssss - emelte ujját a szája elé a kislány.

- Nézd anyu, ezek mi vagyunk! - mutatott a táncoló lángokra.

Az asszony felnevetett:

Méghogy mi? Viaszgyertyának nézek én ki?

A kislány meg sem hallotta, folytatta mondókáját:

- Olyanok ezek a kis gyertyák, mint az emberek. Ha sokan vannak eggyütt nem alszik el a lángjuk, még ha a szél is fúj rájuk, mert olyan erős a tűz, amivel égnek.

Mond!
Ismersz e oly percet,
Mikor törni,zúzni tudnál?
Porcelánt vágnál a kőhöz,
Baltával csapnál a tükörbe,
Csak azért,
Hogy ,halld a tárgyak sírását,
Nyöszörgését,ordítását,
És eldöntsd,
TE vagy erős,senki más!
Csakhogy az üveg megvágott.
Véred folyik,
Te nézed sebed,
És már el is feleded,mit tettél.
Ülsz csendben,és hallgatod,
A szél hogy töri ki a fákat,
És szedi le házad tetejéről,
A cserepeket! / Kriszta 2009.06.06