- Mit csinálsz? - nyitott be a sötét szobába az édesanya.

- Mi ez a sötétség? - aztán megpillantotta a földre állított mécseseket.

- Mit csinálsz Lea?
- Csssssss - emelte ujját a szája elé a kislány.

- Nézd anyu, ezek mi vagyunk! - mutatott a táncoló lángokra.

Az asszony felnevetett:

Méghogy mi? Viaszgyertyának nézek én ki?

A kislány meg sem hallotta, folytatta mondókáját:

- Olyanok ezek a kis gyertyák, mint az emberek. Ha sokan vannak eggyütt nem alszik el a lángjuk, még ha a szél is fúj rájuk, mert olyan erős a tűz, amivel égnek.

Mond!
Ismersz e oly percet,
Mikor törni,zúzni tudnál?
Porcelánt vágnál a kőhöz,
Baltával csapnál a tükörbe,
Csak azért,
Hogy ,halld a tárgyak sírását,
Nyöszörgését,ordítását,
És eldöntsd,
TE vagy erős,senki más!
Csakhogy az üveg megvágott.
Véred folyik,
Te nézed sebed,
És már el is feleded,mit tettél.
Ülsz csendben,és hallgatod,
A szél hogy töri ki a fákat,
És szedi le házad tetejéről,
A cserepeket! / Kriszta 2009.06.06

Azt kérded, ki az igazi, ki a valódi barát?
Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát.
Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját,
Kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát, ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát, kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát.
Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod.
Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti,
kivel jó a csend szavát hallgatni, s együtt merengeni.

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Nem szabad a hőseink feledni

Mert a harc nem fog soha véget érni

Mindig lesz ki mohó szemét majd rá veti

Gyáva az ki hazáját elveszni engedi

Nem szabad a hőseink feledni

Akik értünk haltak mind a százezernyi

Volt nekik is szerelmük,voltak álmaik, terveik

És szeretettek is élni ugyanúgy, mint most Mi

Nem szabad a hőseink feledni

Tudjuk hogyha kell, milyennek kell lenni

Új Kossuthok, Széchenyik, Klapkák és Petőfik

És Bátrak, kik nem félnek e hazáért a vérüket adni

Nem szabad a hőseink feledni

Mert itt minden fűszál, belőlük hajt ki

Minden bokor, fa alatt ott fekszenek hőseink hamvai

S ha lenéznek ránk, ne kelljen az arcuknak miattunk pirulni

Nem szabad a hőseink feledni

Gyermekeink miatt, kiknek meg kell tudni.