11. rész.

Hosszú volt a tél.

Az idén még ezerszer hosszabbnak tűnt… A sok hó és a jégpáncél miatt várni kellett. Hát vártam! A fotelben ülve böngésztem a régi szép emlékeket! Hogy is kezdődött! Felidéztem ezerszer az első pillantást, a szülinapi táncot, az első barátságos simogatásokat, a csalódást és kibékülést, a vidám boldog perceket. Sok kirándulás nem lett megírva… Talán majd egyszer…
Most csak az a fontos, hogy végre ott legyek és emlékezzen a barátságunkra! Hogy legyen folytatás… De most még nem tehettem semmit… Csak vártam, hogy végre eljöjjön a tavasz… Már a Sándor, a József, és a Benedek is elmentek rég, valaki biztosan megbánhatta őket, vagy csak lyukas lett a zsák… Mert a tél még maradt.. Még fogva tartott. Nehéz jégbilincsekkel láncolva le a vágyat, hogy láthassam Őt. A külön töltött hónapok éveknek tűntek… Bár biztos voltam, hogy nem felejtett el, mégis… Amikor végre március végén, kezdett felengedni a fagy… már nem tarthatott vissza semmi sem!
200-al zakatolt a szívem! Olyan hatalmasak azok a hegyek! Körülbelül 200m-ről a kis autóm, félóra alatt felvitt 688-ra. Nem tudom, miért sietetett annyira, alig tudtak félrehúzódni a szerpentinen előlünk! Lehet, hogy nyomtam a gázt? Nem emlékszem. De hajtott előre, a már mindjárt ott leszek! Aztán gyerünk, siettem felfelé szét sem nézve, megállás nélkül... Pedig csodálatos volt az erdő! Lépni alig lehetett a hóvirágtól! Meg az a madárdal! Nincs az a zeneszerző... A tél nyomai még látszottak az erdőn. A hidegebb északi oldalon még ott volt a hó a turistaúton, benne egy férfi lábnyom… Én vagyok a második… Aki itt ment az utolsó hó óta, vagy körbe, körbe járok! Régen nem tapostam már ezt az ösvényt. Bár ismerős volt, tudtam, az erdei utak azért veszélyesek, mert mindig ismerősnek tűnnek. Magabiztosságomat a köves út megjelenése hozta vissza, mert ez és a mellette folyó patak elég ritka! Az utat vastag jégpáncél borította. Nem mertem bevállalni, hogy elzuhanok és térerő nélkül egyedül. Inkább kerültem. Az utolsó 300 m –t már futásban tettem meg, hátizsákomban ugráló almák és zakatoló szívem adták hozzá a ritmust. Végre megláttam őket! Egy hatalmas kerítéssel körülvett kifutó közepén ették a kirakott száraztakarmányt. Sehol egy szál zöld fű, csak száraz homokszerű föld. A karám körül erdő. De mintha incselkedett volna velük. Csak kb. 2m magasban kezdődött, szinte szabályosan körbenyírva. A lovak tették volna vele… Eszembe sem jutott. Szemem Sólymot kereste… és azt az érzést, amikor megpillantottam, nehéz leírni, egyedül talán a ziháló tüdőmből akaratlanul kiszakadó kiáltás jellemezhetné…
Sólyom! A erdő csendjébe ostorcsapásszerűen hasító hang, egyszerre volt egy megkönnyebbült sóhaj (hogy jól van), egy reményteli könyörgő ima (hogy emlékszik-e) és egy régóta visszatartott ellenállhatatlan szerelmi vallomás! A pillanat kővé dermedt. A másodperc töredékeire is emlékszem… Az addig békésen falatozó vadlovak egyszerre kapták fel szép fejüket! Felém fordultak és megindultak… Egyszerre mindannyian. Sólyom, talán, mert szíven találta valami -még mindig mereven állt és nézett, mint aki nem hisz a szemének- mintha elmerengett volna egy picit…. Feltódultak benne is az együtt töltött szép órák emlékei… Ki tudja? De tény, hogy szinte csak utolsónak mozdult… Hamarosan az elsők között érkezett vágtában -s ekkor már mind a ketten biztosan tudtuk- A BARÁTJÁHOZ!!!

Emlékezz! Néha gondolj rám,
Emlékeid legyenek hidak,
Amin keresztül átkelhetsz
Az életfolyó sebes sodrán,
Legyőzheted az akadályokat
De hozzám mindig visszatérhetsz
És megtalálod a barátodat / Joe

Az élet nem olyan bonyolult, csak Te teszed azzá azzal, hogy nincs elég merszed szeretni…