10. rész

Aznap még sokáig együtt voltunk Sólyommal!

Nagyon kedves és vidám volt egész nap! Mi pedig hálás simogatásokkal köszöntük meg a barátságát! A szép szőke kisfiú szemében ragyogó szeretet csillogása és a szája szegletében búkáló mosoly azt sejtette, találkozunk még! A vadlovak szeretete egész életében elkíséri. Boldog melegség önt el a gondolatra, hogy egy kicsit nekünk is köszönheti ezt az érzést!
Az élet igazságtalansága, hogy a boldog órák mindig gyorsabban telnek a szomorúaknál! Szerencsére az emlékezés ezekre a percekre megédesíti mindennapjaink keserűségét, és egész életünkön végigkísér! A hazafelé vezető út is tartogatott meglepetéseket! Az út mellett szederbokrot találtunk és az érett gyümölcsök fanyar savanykás íze végigvezetett a szerpentin kacskaringós útján! Bármilyen szép is egy ilyen emlék és akárhogy őrizgeted, átélni egyszer, csakis egyetlenegyszer lehet. A feladat nem egyszerű: találj magadnak egy még szebbet!
Elindultunk hát! Kettesben baktatunk! Kis autónk a parkolóban vár, gyermekeink otthon! Az erős szél sodorja lábunk alatt a faleveleket. Ez már a tél közeledtének fagyos lehelete. Barátságtalan gesztusát enyhítendő, melegen felöltözve megyünk!
A hideg szél tovább fagyasztja az aggodalomtól már egyébként is jegesre dermedt szívünket! A fák recsegése félelmet keltő! Pár napja hatalmas szélvihar volt a Bükkben! Fákat csavart ki gyökerestől. Egész erdőt tett a föld színével egyenlővé! Ne menjen senki fel Bánkút környékére! Még mindig ezzel volt tele a sajtó! Minket nem érdekelt a katasztrófa túrizmus! Nem kívántuk látni a szenvedő erdőt! Bár megnéztük a tornádó erősségű szélvihar okozta károkról elkészült képeket, szemünk az ismerős helyek rajzolatait kereste! Barátaink miatti aggodalmunk gyorsította lépteinket! Jaj, csak ott lennénk már! Csak ne lenne semmi bajuk a lovaknak! Hiszen az csak pár kilométer oda! Tudtuk az a félig nyitott istálló egy kifejlett lovat sem védene meg a természet tomboló dühétől! Nemhogy azokat a csikókat!
A rohanástól és a szerpentintől kimelegedve érkeztünk a védelem nélküli mezőre! Egymásba kapaszkodva, összebújva haladunk! Szemünk a rombolás nyomait keresi! Lassan fel kell bukkannia az épületnek! Az úton mindenfelé Bánkútra menő, vagy onnan érkező emberek kisebb nagyobb csoportjaiba ütközünk. Végre meglátjuk!
Aggódó szemünkben a reménység szikrája éled! Semmi pusztulás! Épnek látszik! A lovak a karámban összebújva állnak! Ott van Sólyom! Semmi baja! Kiálltok fel akaratlanul! A már ismerős hangra felbukkant a csikós is és hosszasan beszélgettünk! Szerencsére, a vihar bár nagyon közel volt és rémisztő látvány, elkerülte a mezőt!
Vidám boldogság áradt szét bennünk erre a hírre, és ezen már az sem tudott változtatni, hogy kihajtás után is Sólyom a ménes közepén maradt! A szél miatt összebújó lovak közé pedig őrültség lett volna bemenni, ráadásul a fényképezőgép is megadta magát!
Utolsó mentsvárként elkiáltottam magam: Sólyom!
A ménes lassan szétvált! Mintha valami hatalmas olló nyírta volna ketté! A résben felbukkant egy lófej, majd egy test és ló alakot öltve, lassan poroszkálva, nekifeszülve a még mindig erős szélnek, jött egyre közelebb hozzám egy vadló! Sólyom volt az a barátom! Sohasem gondoltam volna, hogy erre képes értem! Mikor ideért, simogattam, ahol csak értem! Szívem hevesen vert, s olyan melegem lett, hogy legszívesebben ráadtam volna fázós testére a kabátom… De az már egy ideje kedvesem vállain pihent! Aki bánatom és boldogságom perceiben is mindvégig mellettem állt!

Míg élek hálás leszek Neki érte! Hazafelé somfa fanyar gyümölcsére leltünk! Csókra húzott ajkaink ezen állapotát kihasználva rögtön alkalmam nyílt hálám kimutatására! Köszönöm Neked Sólymot! Mindent köszönök Nelci!

Viszlát, a jövő évi kalandokban! / Üdv! Joe