3. rész

A medvekaland.

Bár a málna íze még tisztán érezhető, volt a számban, mégis már a következő találkozás tervezésébe kezdtem. A térkép ezt az útvonalat a legrövidebbnek jelezte. Hurrá! Próbáljuk ki! Több időnk lesz odafent. „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”Nem tudom kié e mondás, de ma nagyon érezni kezdtem az igazságát. Persze az is lehet, hogy ez csak a ritka kivétel volt. A választott harmadik útvonal iszonyú volt. Kezdődött egy jó kis szerpentines kaptatóval, málna sehol, csak az a jó nyári hőség. Sebaj már mindjárt ott leszünk, éltetett a „hosszú életű remény”. Mert mint tudjuk a remény hal meg utoljára. Felértünk a turistajelzéshez, de út a sok kikerülhetetlen pocsolyától járhatatlan lett. Nem adjuk fel! Gyerünk tovább az aszfalton, már látszik a rét. Talán két órája mehettünk, amikor az első ismerős helyet megláttam. Vágjuk le ezt a kerülőt, térjünk le erre a földútra! Mindjárt odaérünk!! Minden pillanatban vártam, az ismerős rét felbukkanását. Ábrándozásomból az útról lecsörtető állat zaja, és a közeli bokorból jövő vinnyogó morgás ébresztett fel.
Jobban szétnézve rájöttem, hogy tévúton járunk, olyan egyformák ezek a fránya hegyek. Gyerünk vissza!! Az útra való visszatérést meggyorsító beszélgetésbe kezdtünk. Mondom a morgást. Mire a párom: „halottam, hogy Szilvásváradnál egy anyamedvét láttak két boccsal, s hogy senki ne térjen le a turista utakról”. „Azok a nyomok az út szélén olyan furcsák! Akár medve is lehet.” Ilyen, és hasonló mondatok elhangzása után az ember lábából csak úgy illan a fáradság.
Visszaérve az aszfaltútra a következő kanyar után, szinte kitört belőlem a mondat:

„megérkeztünk, itt a ménes is, ugye megmondtam, hogy már ismerős!!” Meg a másik, hogy : „nem is volt olyan hosszú, ugye milyen szép a naplemente?” Ezután megállapítottam, hogy az embereknek semmi humorérzékük sincs, a romantika, pedig kiveszni látszik!!
Elkeseredésem egyre fokozódott, mert Sólymot csak egy pillanatra, és meglehetősen messziről láttam, és így aznap róla egyetlen kép sem készült! S hogy mégsem átkoztam a szerencsémet, abban közrejátszott, hogy megállt mellettünk egy autó, s a vezetője megígérte hogy visszavisz minket a parkolóba. Bár így csak perceink lettek a vadlovakkal, ezután még sokkal szebb lett a naplemente, és a ménes, legalábbis nekünk ettől kezdve sokkal jobban tetszett.
De aztán újra elkapott a már ismerős érzés. Az elválás bánatának a viszontlátás tervezgetésével keveredő keserű-édes íze. S bár vittünk magunkkal ennivalót, ez után a túra után nagyon a szívünkből szólt a megállapítás: ”hogy jó jó a szendvics is, de azért a lilafüredi lángosnak nincs párja” Üdv! Joe