Atyám,

tudom, hogy egy nap menni kell,

az ember sorsa ez.

Nem panaszként, Uram

jó életem volt, tettekben is gazdag,

csak egy dolog aggaszt, Uram...

Országodban, tudom,

hogy vannak paloták,

de vannak-e erdők, tavak, patakok?

Álomtisztások, őzek esti nyugta,

árnyas berek, hol forrás csörgedez?

Csendes függőágy, hová a fejőgép

behallik holdas éjszakákon

és a homoki darvak zsivaja

ködös reggeleken?

Atyám,

nem kell palota,

aranyköves utca...

Csak egy kis kunyhót

adj erdőben valahol, melyben

családom s jóbarát meglátogathat néha...

melyben kutyáim lábamnál hevernek

a kandalló melegjéhez közel,

csaholásukkal futni fák között

legédesebb zene, mit ember áhít.

Ez minden, amit kérek, Uram,

a Te örökkévaló...

Túl nagy kérelmem?

Szokatlan Különleges? Szemérmetlen?

Szentségtörő tán?

Atyám, szívembe látsz,

csak szeretet van ott, csak szeretet...

Szívem ne sajtold égi palotákba,

a fal csak fal, még színaranyból is.

Te teremtettél sóvárogni nyílt tért,

ahol szelek rohannak szabadon,

fákat ráznak, mezőket símogatnak,

süvöltenek, dalolnak és susognak

Isten-teremtményű természetünkre.

Uram, Nagy Úr, világunk mozgatója,

virágra, ki nem lépsz s hangyára sem.

szolgádnak adj kegyelmet, nagy Teremtő:

lelkem, mit adtál, szabadságra vágyik,

szoros kriptába, kérlek, be ne zárj,

hogy sorvadozzak, mint a tört üveg,

mely életnedvét veszti el örökre.

Hadd illanjon a lelkem csendben el

a fák közé örök szabadban élni,

hová emlék köt láthatatlanul

erdődhöz, hol kutyáim megtalálhatom,

a függőágyban, halk fenyők között,

hol fejőgép hallatszik balzsamos

éjjelen s homoki darvak ébresztgetik

a ködös reggelt.

Bánat s megingás nélkül mondhatom

majd akkor: Ó, Uram akaratod,

mennyországod: megérdemelt örökség.


Ámen, ámen, ámen.