Már csak egy szó 12. Apósom kedvenc helye. Avagy a Sebesvízi kirándulás

Emlékszem… gyönyörű nyár délután volt.. Lovas kirándulásból vidáman mentünk hazafelé... Szívünkben még a sok élmény ott dobolt.. Gurultunk kis autónkkal. A hegyről lefelé… Csendes motorral, épp csak duruzsolt.. Egy leágazáshoz értünk.. Sebesvíz panzió. Állt a táblán szép betűkkel..

Még sohasem jártunk itt. -szólt mellettem a kis feleségem… Menjünk be. Lécci.. Édesapám míg élt... nyugdíjasként itt dolgozott..

Nekem sem volt még kedvem hazamenni.. Szeretnéd? Hát menjünk. Kezemben mozdult a kormány és Suzy engedelmesen jobbra fordult. Az út eleje kicsit vadregényes. De megküzdöttünk vele.. S most azt mondom megérte… Az út végén szép fenyőfák között a látvány elbűvölő… Többszintes csínos épület. Mely egy nagyobb és egy kisebb tó partjára épült. Gondozott park vette körül. Cserjék, díszes bokrok támaszkodnak a frissen nyírt fű talapzatra. Mindenütt fehérre festett háttámlás padok álltak arccal a nagyobbik tóra nézve.. Melynek közpén egy régi szökőkút hintázott a hullámokon. A parkolóba gördültünk és kiszálltunk.. A lemenő nap fényei varázslatosan táncoltak a tavak tükrén. A fényképező gépek kezünkben nesztelen táncba kezdtek. Közelebb mentünk. A tóban kisebb-nagyobb halak úszkáltak. Az ellenük folyó ármánykodás egy bizonyítékaként a tó felett átívelő villanyvezetéken egy horgász szerelék maradéka himbálózott az enyhe szélben… Leültünk.

Apu nagyon szeretett itt lenni.- törte meg az áhítatos csendet a kedvesem.

Meg tudom érteni -szóltam rögtön 

Mert olyan nyugalom és lelki béke árasztott el, amit már régen nem éreztem..

Mintha szerelmes pároknak való hely lenne – folytattam a beszélgetést. És átöleltem.

Szótlanul hozzám bújt. Néha semmire sem jók a szavak. Többet mond el egy mozdulat.

Nem tudom meddig ültünk ott. Az időérzékem cserbenhagyott. Az épületből párocskák bukkantak elő. Mi is sétálni indultunk. Kézen a kézben. A tavak között és a tavakat tápláló hegyi patakon mindenütt kis hidak íveltek át. Kedves piros színekbe öltözve. Órákig lehetett itt bolyongani. Nem volt sehol egy pont, ami a nincs továbbot sugallta volna. Itt minden csak az örökkéről szólt…. Egyedül a leszálló nap jelezte..

Ebből elég! Ideje indulnotok már!

Szegény ott fent egyedül.. Megértem az irigységét.

Még megnéztük a kitett étlapot. Ínycsiklandozó fogások sora. Eszembe jutott rögtön a vacsora. És az otthon.. A vacsora már otthon várt elkészítve.

Beszállás! Indulunk haza!- adtam a szigorút.

Kelletlenül de… Elindultunk! Az út kicsit lejtett. A váltót üresbe téve gurultunk…

Nem sokáig!

Az út egyik kanyarulata után várt minket e csodás hely és Apósom utolsó meglepetése.

Egy gyönyörű őzbak ált az út közepén. Leállítottam a motort. Az ámulattól nem tudtunk sokáig szólni sem… Aztán lassan magunkhoz térve a lányommal suttogó beszélgetésbe kezdtünk..

Gabi fotózd le gyorsan!

De apa nem lesz jó a kép a szélvédőn keresztül… 

Add ide gyorsan a gépet! Leengedem az ablakot…

Elment az őzike..

El…

Ugye milyen szép volt?

Csodálatos!

Hogy az ezután  következő szavakat  kimondtam-e tényleg.. Vagy csak gondolatban.. Ma sem tudom..

Itt volt… Nagyapád küldte… Vagy ő maga volt az…

Nem tudom, de érzem, és egyre inkább hiszem….  

AZ AZ ŐZBAK VOLT ÉS LESZ NEKÜNK:

A legszentebb emlékű  JÓREMÉNYÜNK.

A vége egy közös Már csak egy szó: VISSZATÉRÜNK / Üdv Joe