9. rész 

Vannak még olyan helyek, ahol érezhetjük az együvé tartozás örömét...
Bár nem készült el életem egyik legvidámabb jelenetéről az a fotó….
Azok a percek mégis meg lettek örökítve, úgy ahogy egy kedves klubtársam írta hozzászólásában. Ahogy soha semmilyen kép, videó és semmi más sem képes…
A lelkembe vésődött azoknak a perceknek minden varázsa. A gyönyörű táj. Sólyom kapzsi kíváncsisága, bohókás mozdulatai. A hegycsúcsokról visszaverődő kacagásunk. És mindez a szívet melengető érzés, hogy van egy barátunk, mindent megszépítő bársonyos ködébe burkolva. Egy emlék! Amit szívem legvidámabb rekeszébe bújtattam, a gondok radírja elől, és ott őrzöm, amíg élek.
A nevetésünk utolsó hangjait is messzire vitte a lágy őszi szellő. Nehéz volt az elválás Sólyomtól. Pedig odafent ragyogó barátunk mindent megtett értünk. A lemenő nap a környező hegyek ezer színét, újrafestette a szeretet bíborszínére. Indulnunk kellett.
Szerencsére alig néhány nap múlva újra felfelé sétáltunk az ismerős szerpentinen.
Bár a nap egyre vidámabb és hosszabb mosolyait küldte felénk. Érezhetően hűvösebbre fordult az idő. Már semmi kétely, Sólyom szeret minket és ragaszkodik is hozzánk. Most is találkoztunk néhány kirándulóval. Ők a rétet átszelő úton szétszóródva figyelték a gyönyörű ménest. Közülük is rögtön kitűnt az a szőke, kékszemű aranyos kissrác, aki apja nyakában küzdötte le az út fáradalmait. A legelő ménesből hamarosan kivált egy ismerős formájú ló. Ahogy odaért hozzánk, már kérdezte is: Hoztatok nekem valami ajándékot?
A megnyugtató választ kettéharapva és persze földre ejtve, újra kedvelt foglalatosságunkhoz kezdhettünk. Már rabjai lettünk a lónyak simogatásának. A ménes lassan, de haladt. Mi hárman pedig sétálva mentünk utánuk. Nemsokára a réten egy óvatos kérdés szállt felénk: Megsimogathatja? A kisfiú édesapja állt előttünk.
Persze!- mondtuk szinte egyszerre.
Nem mintha Sólyom bármit és kérdezett volna tőlünk. Lehajolt és hagyta, hogy újdonsült kisbarátja elhalmozza szeretetével. Mi pár lépéssel odébb mentünk. Onnan csodáltuk őket. Mert csodálatosak voltak. Hogy mennyi idő telhetett közben el? Ma sem tudom. Csak az lett kicsit furcsa, hogy a ménes lovai egyre kisebbeknek tűntek. Már mesze jártak a 100-150m–re lévő út túloldalán. Bár kicsit aggódtunk, nem riad-e meg barátunk ettől a felfedezéstől. Nem vitt rá a lélek, hogy szóljunk.
A fiú apja is érezhetett ebből valamit, mert megszólalt: Most már engedd el. Várják a barátai. Még egy utolsó ölelés.
Gyere Sólyom!- hangzott halkan a kérés, mire a ló, -mint aki mély álomból szabadul- lassan felemelte fejét, ránk nézett, majd lábai is engedelmeskedni kezdtek És csak miután hozzánk ért, kezdtünk el kiabálva szaladni a ménes felé. Gyere már! Nézd, hol vannak a többiek! Először csak mókának vette az egészet és vidáman ugrándozott közöttünk. Csak egy távoli ostorpattintás hangjára kapta fel fejét. Okos arcán azonnal látszott a meglepetéssel keveredő rémület. Még nem láttam ilyennek!
Ez hogy történhetett! Én még sohasem voltam ilyen távol a ménestől! Most mi lesz? –mondta egyszerre egy kétségbeesett Sólyom ábrázat. Fejét felkapva azonnal a társai felé indult. Bár sietett, mégis mintha nagyon vigyázott volna arra, hogy tarthassuk vele a lépést. Tehát bár közéjük tartozott, minket sem akart elveszíteni. Én akkor nagyon megszerettem a barátomat. Éreztem, és még ma is érzem az együvé tartozás örömét. Remélem, Ti is éreztetek már hasonlót, például amikor egy klubban lévő barátaitok elkezdenek egyre jobban hiányozni, s le kell ülni a gép elé?
Ha még nem, akkor én tudok egy ilyen klubot is……

Látogass el hozzánk! Barátság klub!