5.rész.

Lassan, de oszlanak a felhők. Avagy a legszebb ajándék.

Egyre csak gyűltek a képek, és egyre jobban vésődtek fejembe Sólyom arcvonásai. Sajnos ezzel együtt járt, hogy egyre jobban fájt az a kép és a barátom elvesztése! A szívem egyre inkább kezdett mélyszántás látványára hasonlítani. Szépen gyűltek a barázdák. Persze volt már egy-két kötés is rajtuk. Nagyon vártam már a találkozást, és a nyárnak még mindig nem volt vége. Egy nap szabit ilyenkor mindig meg lehet oldani. Pláne ha már két hónapra előre beírtad. Közeledett a születésnapom.

És már csak kettőt kell aludni. Már csak egy óra és indulunk. Ma olyan lassan, megy ez az autó is! Mintha csak bosszantani akarna. Pedig jól ment. Meg se kottyant a hegymenet, sehol egy csepp izzadság! Pár perc múlva tudtam volna kölcsönadni Neki! Az erdőből kiérve a szerpentines út, már kezd egyre lankásabb lenni. Mindjárt odaérünk, már csak meg tudjam találni Őt. Leírni egyszerűbb. De nagyon bíztam memória tréningemben.

Gyönyörű kékesszürke ló. Három lába kicsit sötétebb, de a jobb hátsó egészen világos lent egy fehér zoknival. Szép horgas nyakán, középen szinte fodrásszal kettéválasztott, vörösesbarna sörény, mely elől a fején, ugyanígy folytatódik. Ezek a huncut a szélben játszadozó tincsek néha egy picit eltakarják azt a fehér vakító kismadarat, ami ezért időnként egy hosszú ruhás tündérré változik

És a szemei? Azok csodálatos mélybarna szemek! Beléjük nézve, szinte zuhanok a végtelenbe. Olyan mélyek, mintha az egész világ bennük lenne. És bennük is van. Arcáról ragyogva süt le az értelem. Kicsit olyan professzoros. Biztosan tudom, hogy az emberiség egy csomó baját, egy pillanat alatt orvosolni tudná! Csak most éppen más foglalkoztatja. Például, hogy hol van a helye, az univerzumban, azon belül, pedig a ménesben. Remélem, egyszer majd ráér velünk is foglalkozni! Na végre! Itt vagyunk a réten!
De hol van a ménes? Útközben többekkel is találkoztunk. Mondták nem is látták Őket. Hiába megyünk.

Nagyon köszönjük – mondtam.

S bár tudtam, én akkor is megtalálom a ménest, még ha Csaba útján a csillagösvényen is vannak! Belül azért mardosott a kétség (fényes nappal a Tejutat megtalálni).

A szerencsecsillagom most is segített. Az egyik erdőrész mellett járva, egy halk pattintás szerű zaj ütötte meg a fülünket. Mintha ostor! Aztán, megint! Majd halk nyerítés. Ott vannak! Erre menjünk! És nekiindultunk a rengetegnek.

Egy kis réten végre rájuk akadtunk. Egy gyönyörű rét, majd félméteres fűvel. Hasonló, mint ami a medvekaland idején megtévesztett. A ménes tőlünk nem messze, egy kis völgyben legel. A csikós épp leszállt a lováról, és árnyékba húzódott. A rekkenő hőség elől kicsit megpihenve. A nyeregről elővette reggel óta melegedő italát.

Hoztunk egy kis jó hideg forrásvizet, és van egy doboz sör is, ha elfogadja – mondtam. Ma van a születésnapom, megihatná az egészségemre.

Most csak a vizet – mondta. Észnél kell lenni, mert egy pillanat és már az erdőben vannak! Megvártam, amíg eloltja szomját. Aztán beszélgetésbe elegyedtünk. Említem Sólymot. Egy vércseszürke, homlokán kismadár. Ez egy pontosan kettéálló sörényű?
Igen! - mondtam boldogan, miközben belül megdicsértem a megfigyelésért magam.
Felpattant a nyeregbe, és a ménes közé vágtatott. Alig hittem a szememnek! Egy pár pillanat múlva ott táncoltatta az én Sólymomat előttem. Fenséges látvány volt. Alig tudtam Sólyomra figyelni, annyira lenyűgözött lónak és lovasának összehangolt munkája. Csak pár perc volt, vagy annyi sem talán, a játék. Mert hogy az volt, azt a csikós fülig érő szájú vidám mosolya mindennél jobban megmutatta.

Boldog születésnapot- rikantotta. És én megkaptam Tőle életem legszebb szülinapi ajándékát!/ Viszlát a következő részben.. Üdv Joe