Húsvét a feltámadás, az újjászületés ünnepe: a keresztény egyház ilyenkor emlékezik meg Jézus feltámadásáról, és ilyenkor köszöntjük a tavaszt, a természet újjáéledését is. A húsvét időpontját 325-ben állapította meg a niceai zsinat a napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapot kijelölve.

A nagyhét szokásai

„A harangok Rómába mennek” – tartja a mondás, és valóban: nagycsütörtökön megszűnik a harangozás, és legközelebb nagyszombaton szólal meg újra. Liturgikus eredetű szokás a nagycsütörtöki lábmosás (célja, hogy alázatra nevelje a hatalmasokat) és a pilátuségetés, amikor egy Pilátust jelképező szalmabábut égetnek el. Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték, és a jó termés reményében spenótot főztek.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának napja, a böjt és a gyász ideje. Ezt a napot a népi babona szerencsétlennek tartotta, amikor tilos volt mindenféle állattartással, földműveléssel kapcsolatos munka, ilyenkor nem gyújtottak tüzet, nem sütöttek kenyeret (merthogy kővé vált volna), nem fontak, nem szőttek. Azonban úgy hitték: aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog majd a betegség. Az ilyen, ún. nagypénteki aranyvíznek szépségvarázsló erőt is tulajdonítottak.

Nagyszombati tevékenységnek számított a féregűzés, amely az egész nagyhéthez kötődő nagytakarítás része, de ugyanígy e nap szokása volt a ház körülseprése, hogy a boszorkányokat, kígyókat, békákat elhajtsák. Jellegzetes szertartás volt ilyenkor a tűzszentelés, keresztelő víz szentelése. A nagyszombaton megtartott feltámadási körmenet jellegzetesen közép-európai, magyar, német és osztrák szertartás.

Ételszentelés

Húsvétvasárnap ünnepli a kereszténység Jézus feltámadását. Ehhez a naphoz is munkatilalom kapcsolódott: nem sepertek, nem főztek, nem hajtották ki és nem fogták be az állatokat. Már a 10. század óta húsvéti szertartásnak számít a sonka, bárány, kalács, tojás, bor megszentelése a templomban. A húsvéti bárány Jézust jelképezi. A tojás az élet, az újjászületés jelképe. A sonka a paraszti élet gazdasági és kultikus rendje szerint vált jellegzetes húsvéti étellé. Sok helyen használták mágikus célokra a szentelt ételek maradékait: a kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sok tojást tojjanak, máshol pedig tűzbe vetették a maradékot, hogy a túlvilágiaknak is jusson a szentelt ételből.

Locsolás

Alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. Eredete a keresztelésre utal, valamint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat a zsidók locsolással akarták elhallgattatni. A népszokások szerint a férfiak ilyenkor sorra járták a házakat és különböző énekek, versek kíséretében locsolták meg a nekik ezért cserébe tojást adó lányokat.

Tojás

Ősi termékenységi szimbólum, amely a locsolás és vesszőzés viszonzása. A legismertebb díszítés szerint az élet színére, pirosra festették, de elterjedt módja volt a tojás díszítésének a karcolás, viaszolás is. A tojás és a húsvét kapcsolata a népi hagyomány szerint szintén a tavasz ébredésével függ össze, mivel télen nem tojtak a tyúkok, hanem csak tavasszal, elsőként a húsvét körüli időszakban.

A húsvét utáni vasárnap a fehérvasárnap vagy mátkáló vasárnap, amely a katolikusok szerint a húsvéti ünnepkör zárónapja. E nap szokásaként a fiatalok a komálás, mátkálás keretében jelképesen barátságot kötöttek, és ezt pecsételték meg tojás- vagy komatálcserével. (A komatálon a tojáson kívül sütemény, gyümölcsök és bor volt.) Egy másik szokás szerint a mátkáló vasárnapot követő hétfőn, a húsvétot befejező ríusos szertartás keretében a legények összeütögették a húsvétkor kapott tojásokat, és akié épen maradt, az hosszú életre számíthatott.

(Forrás: Tátrai Zs. – Karácsony Molnár E.: Jeles napok, ünnepi szokások)